﻿The Project Gutenberg eBook of Ballada a néma férfiakról, by
Frigyes Karinthy

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
will have to check the laws of the country where you are located before
using this eBook.

Title: Ballada a néma férfiakról
       Novellák

Author: Frigyes Karinthy

Release Date: August 31, 2022 [eBook #68884]

Language: Hungarian

Produced by: Albert László from page images generously made available
             by the Google Books Library Project

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BALLADA A NÉMA
FÉRFIAKRÓL ***


KARINTHY FRIGYES

BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL

– NOVELLÁK –

BUDAPEST

ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMD. RÉSZVÉNYT. KIADÁSA

Költeni annyi, mint itélőszéket tartani önmagunk fölött.

(IBSEN)

A szerző minden jogot fentart magának




AZ UJ ÉLET.

Reggel, mikor felébredt, nehéz ködök feküdtek az utcán, de az ég tiszta
lehetett – vérvörös korong a barátságtalan nap és valami fojtó szag
szürődött be a rések között. Fáradt volt, egészen sajátságos fáradtságot
érzett ezen a reggelen, ami jó is volt, de egyuttal nyugtalanitotta. Az
utóbbi napok szorongásai most elmultak és ő most elhatározta, hogy többé
nem is szabad azoknak visszatérni.

Öltözködés közben többször gondolt erre. Hiszen nagyon könnyen el lehet
intézni minden gyötrődést és fejtörést és aggodalmat. Egy, kettő, három,
mondja az ember hangosan és elhatározza, hogy mire kimondta, hogy
»három« már nem gondol arra, amire az elébb gondolt. Vagy igy: szomoru
vagyok, de ez nem jó, vig akarok tehát lenni. Mondom: egy, kettő, három
– és kihuzom magam és jól kinyitom a szemeimet, amiket a szomoruság és
bágyadtság összehuzott és mosolygok – és mire kimondtam: »három«, már
vig vagyok. Nagyon egyszerü ez. Egyszerüen azért, mert vig akarok lenni
és nem akarok szomoru lenni.

Csodálkozott, hogy ez milyen egyszerü és hogy ő erre még nem gondolt.
Ezentul mindig igy lesz, mondta magában és ez nagyon megnyugtatta. Már a
takaritónővel is vidámabban beszélt, sőt, mint később egy pillanatra
átvillant az agyán, kicsit talán tulságosan is vidáman. A takaritónő
kicsit csodálkozva nézett rá.

Milyen egyszerü, folytatta később is, az utcán. És fütyörészett. A köd
lefolyt a Dunapartra, messziről tülköltek a hajók. Nem ment be a
tőzsdére, hevenyében olyan érzése volt, hogy erre most semmi szükség. A
tőzsde és mindezek a dolgok – bolondság. Mire való? Emlékezett rá, hogy
milyen nyomasztó és rettenetes volt minden ezekben az utolsó napokban és
hogy a tőzsdén álldogált hosszan és szikáran és fogta a homlokát elől és
mindez milyen halálosan szomoru volt. Az orvoshoz se megyek el, tette
hozzá. Az orvos az utóbbi időben ostobán néz és ostoba kérdései vannak.
Eee… izélni akarja az orvos… hogy is mondják csak? Egzekválni. Nem,
dehogy, azt nem ugy mondják. Szuggerálni akarja az orvos. Szuggerálni.
Szuggerálni. Igy mondják, szuggerálni.

Ezen megint megörült. A Szabadság-téren kevesen jártak, egy szembejövőt
szinte megállitott, hogy közölje vele, hogy igy kell mondani:
szuggerálás. De aztán mégse mondta, csak a száját nyitotta ki és
révetegen mosolygott rá. Az ember megfordult és utánanézett.

Mindez szomoruság, ami eddig volt, az nyilvánvaló. És most még egyszer
átgondolta az egészet s az az érzése volt, hogy elérkezett a számadásig.
Csak mintha valamit elfelejtett volna. Mit felejtettem el, valószinüleg
a feleségemnek felejtettem el szólni. Elhatározta, hogy délután felszól
a feleségéhez és megmondja neki. De mit? Eh, mindegy.

Végigment az utcán, még tisztában volt vele, hogy a sarkon visszafordult
és összehuzott szemmel elolvasott egy cégtáblát – azután hosszu csend
következett.

Délután három óra felé jutott megint eszébe. Egy kávéházba találta
magát, olyanféle érzéssel, mint mikor valaki nagyon erőlködik, hogy
eszébe jusson, mit álmodott nehány perccel előbb – s végre hirtelen
eszébe jut. Most jött csak rá, hogy órákig mászkált a köruton, boltokba
vásárolt közben – a széken csomagok hevertek mellette – emberekkel
beszélt, hangosan hadonászott. Valahol mintha veszekedett volna is.
Aztán bejött ebbe a kávéházba – de miért is jött csak be ebbe a
kávéházba? Ide ő nem szokott járni. És hirtelen nyomasztó szorongás
fogta el, az ismeretlen ablakok és ismeretlen pincérek láttára. Majd
egyszerre felderült, eszébejutott az »egy-kettő-három«, amit délelőtt
kifundált. Annyira jókedve lett, hogy dudolni kezdett és zsebredugott
kezekkel nézte a főpincért. A főpincér is nézte őt és valami furcsa volt
az arcán. Ettől zavarba jött. Mi lehet az oka? A fia jutott eszébe és
egy levélszekrény. Ellágyult, nagy melegséggel gondolt a fiára és
félhangosan szólt maga elé: »Az én édes fiam szeret engem. Az én édes
fiam ugy szeret engem, mint fiu apját szereti az emberiség
történetében«. Elmondta ezt és megdöbbent szavainak ünnepélyes
nagyszerüségétől: – egy pillanatra szinte megszédült, hogy ilyen nagy
dolog az ő eszébe juthatott. Igen, az emberiség, mondta mégegyszer,
mélyen megindulva – és hogy ő erre nem gondolt! Igen, a szeretet és az
emberiség.

Egy, kettő, három – mondta és megint ránézett a pincérre. Szegény
pincér, ő nem tudja, mi az emberiség. Egyszere forró szeretetet érzett a
pincér iránt, majdnem könnyek gyültek a szemébe és már kinyitotta a
száját, hogy megmagyarázza neki. De aztán mást gondolt.

A szeretet, beszélt magában, az emberek szeretete: ez az emberszeretet.
Ó és ő erre nem gondolt! Talán ezért volt minden szomoruság és rosszaság
eddig – ó igen, mert ő csak magára gondolt eddig és nem a szeretetre. De
ma reggel, ma reggel, mindenre rájött. »Egy-kettő-három« ez mindent
megcsinált. Most egyszerre oly világosan érezte, hogy szinte szemét
kellett behunynia a nagy fényesség előtt. Ugy jött, hogy eddig homály és
sötétség volt minden és valami gomolygó fuldoklás ennek a sötétségnek a
fenekén. De most egyszerre kiderült. Ezentul a szeretet mindent
megmagyaráz és ezzel uj élet kezdődik az ő életében. Csak ugy
száguldoztak most a gondolatok zakatoló fejében, keresztülkasul, széditő
sebességgel és mind tömegesebben. Egyszerre, minden átmenet nélkül,
Krisztus jutott eszébe és erre igy szólt: »Igen, Krisztus és az
emberszeretet. Szeretni, szeretni, szeretni kell az emberiséget, a
szegény, szegény, édes, édes, édes emberiséget, szép, barna emberiséget.
Ó, le kell borulni az emberiség előtt! Ime, ezért szenvedtem és
gyötrődtem eddig, mert ezt nem tudtam. Mert mindig magammal törődtem
csak, befelé fordultam, egzekváltam magam. Önmagamat emésztettem, nem
volt kivül semmi, amibe kapaszkodjam. Most azonban boldog és tiszta
emberszeretet következik – és uj élet, ennek az érzésnek harmoniumában –
ó, harmónium!«

Igen uj élet! – Uj élet! Uj élet! – ujjongott – aztán hirtelen ujabb
nyugtalanság fogta el, hogyan fogja ő mindezt megmagyarázni tudni nekik?
Lángoló vágyat érzett, hogy megmagyarázza valakinek, milyen uj élet
kezdődött s milyen más lesz ezentul a világ.

Az ajtóban rászólt a pincér, hogy nem fizetett. Ránevetett a pincérre és
reszkető kezekkel adott át egy koronát. Most olyan könnyü volt minden s
még meg is jegyezte magának, hogy az ilyen nagy mámor, mely egy uj
igazság születését kiséri, nagyon hasonlit a részegséghez. Igazán, a vér
fejébe szállt s egy kicsit tántorgott is.

Esteledett.

Ködben gomolyogtak a lámpák, egymás után gyultak ki a kirakatok – távol,
a Váci-körut végén egyenkint ragyogtak fel a sósborszes-reklám betüi.

– Hm. Most mit tegyek – szorongott egy percig.

Bemegyek a kávéházba és beszélek valami szerkesztővel. Valami nagyon
okos emberrel kellene beszélni. Hiszen ami ezután következik, gyorsan és
energikusan történik majd s minden kiviláglik. Valami szerkesztővel kell
beszélni. De gyorsan, mert a halántéka ijesztően lüktetett.

Azért, aránylag egész nyugodt vagyok, – mondta egy perc mulva. Hangosan
mondta.

– Parancsol? – kérdezte a pincér.

– Feketét, – mondta könnyedén és magában örült. A pincér nem vehet észre
semmit, gondolta, mert ime, könnyedén és elegánsan rendelte a feketét,
mintha semmi se történt volna. Elhatározta, hogy most nagyon fogja
figyelni magát, hogy könnyed és elegáns legyen.

Felhörpintette a feketét és magában dudolt valamit. Majdnem elnevette
magát izgalmában, ugy örült, hogy a pincér nem vett észre semmit.
Ingerlő vágya támadt, hogy még egyszer bebizonyitsa ezt a pincérnek.
Átült egy másik asztalhoz és odaszólt a pincérnek.

– Feketét.

Felnézett és észrevett két embert, aki a középső asztal mellett állt és
őt nézte. Egy pillanatra megzavarodott, aztán valami keményet érzett a
szivében.

– Ahá, – mondta, – már figyelnek. Annál jobb.

Szembenézett velük. A halántéka vadul lüktetett. Összeszoritotta fogait
és rájuk nevetett. Egyszerre rájött, hogy az egyiket ismeri. Hiszen
akkor rendbe van.

– Szervusz, Svarc! – mondta hangosan. Mikor látta, hogy az nem nevet,
megharagudott. Én itt ebbe a kávéházba otthon vagyok, lihegte magában,
itt végre nem lepődhetnek meg, hogy bejöttem. És nekem jogom van feketét
inni.

– Szervusz, Svarc! – mondta még hangosabban és az asztalra ütött. Több
ember felállt. Vállat vont, felállt és a fogain keresztül fütyörészett.
Zsebretette a kezét és átsétált a billiárd-terembe. Csak azért is, jó
kedvem van, gondolta. Ha ezeknek nem tetszik, fulladjanak meg. De én már
rájöttem, hogy lehet az embernek jókedve. Egy-kettő-három.
Egy-kettő-három. Egy-kettő-három.

Egészen az ablakig ment. Érezte, hogy az arca elvörösödik. Kinézett az
ablakon: tovább dudolta az előbb elkezdett orfeum-kuplét és dobolt az
üvegen. Aztán lassan megfordult és szembekerült az ajtóval.

Egy csomó arcot pillantott meg, mind feléje volt fordulva: az emberek
álltak és összetömörültek az ajtóban.

Most egy pillanatra elcsudálkozott. Mi ez? Történt valami?

Kinézett az ablakon, hogy talán odakint van az a valami. Aztán megint az
ajtóban állókra meredt. Nyugtalansága csak percig tartott.

– Ahá, az uj élet! – jött rá hirtelen. – Megtudtak valamit.

És nyugtalanságán keresztül izgalmas örömet érzett.

Végre meglátta a szerkesztőt. Ott állt a többiek közt. Egyenesen feléje
tartott.

– Alászolgája, szerkesztő ur, – szólt könnyedén, kicsit rekedten. – Na,
nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Sok a baj, mi, sok a baj, a kis
ujságirókkal, mi, hehe?

Ez jó volt, hogy ilyen elfogulatlan vagyok, nyugtatta meg remegő és
riadt idegeit. Egészen közel lépett és megveregette a szerkesztő vállát.
Ez még nem elég, villant át agyán, ugy látszik nem ismert meg, meg kell
mutatnom, hogy szeretem őt.

És hirtelen átölelte a szerkesztő nyakát és fejét mellére hajtotta.
Behunyta szemét és végtelen lágyság töltötte el. Érezte, hogy forró
könnyek gyülnek szemébe a szeretettől. A rettentő káosz mintha
oszladozni kezdett volna és pihegve sirni kezdett.

Most sürü felhőket látott maga előtt s távolban hunyorgó tüzeket. A
tompa és ijesztő hegyek felől vörös lángok csapkodtak. Ferde, acélkék
felhők mögött három keresztfa állott: a Golgota. Felette narancssárga az
ég. Krisztus feje vonaglott még és szemében mérhetetlen fájdalom és
szeretet.

Felemelte könnyes arcát: a szerkesztő ott állt még és csititotta őt.
Körülöttük ember ember hátán, tolakodó és kiváncsi arcok.

Ezek megijedtek, gondolta, ám hadd ijedjenek meg. Ijedjenek meg még
jobban. Összevicsoritotta fogait és felrántotta szemöldökét. »Bá!«
mondta és rémülten érezte, hogy csakugyan megijedtek. Ekkor halálos
rémület szállta meg, mikor észrevette, hogy csakugyan megijednek.
Eleresztette a szerkesztőt és botorkálva indult meg, elforditott arccal.
Utat engedtek neki. A karzat felé indult. Tántorgott. Valami suhogást
hallott. A karzatról hanyathomlok rohant le egy csomó asszony és
fiatalember, amint ő lassan felfelé ment a lépcsőn – és ő gyötrődve
próbálta eltalálni, hogy azok hová rohanhatnak és miért? Valami baj
lehet, odalent, nyugtatta meg rémülettől zakatoló szivét, valami nagy,
nagy, nagy baj lehet. Ó, valami borzasztó, rettenetes baj lehet, amitől
azok ugy megijedtek. Ó, valami rettenetes, feneketlen sötétség lehet,
valami förtelmes szörnyeteg, görbe karmokkal és tátongó szemekkel.

Felért – a karzat üres volt – feldobott székek és asztalok – egyetlen
lélek se az oszlopok között… No, mi az?… döbbent meg hirtelen, – na mi
az, mi az, mi az?

– Pincér, – mondta rekedten és vadul dobogó szivvel és fenyegetően –
pincér, feketét…

Érezte, hogy feketét kell kapnia, hogy ki kell őt szolgálni, hogy akkor
elmulik ez a lidércnyomás. Ha ő okosan viselkedik és feketét kér,
elfogulatlanul feketét kér, akkor még minden jóra fordulhat és az a
szörnyeteg nem jön ide föl.

– Pincér, feketét…

De rögtön megbánta, érezte, hogy egy fokkal hangosabb volt, mint kellett
volna, nagyon hangosat kurjantott – és most halkabban tette hozzá
»feketét«. És leült a rács mellett egy székre. A lábai remegtek és
táncoltak.

Lenézett.

A földszinten embertömeg hullámzott, megszámlálhatatlan arcot látott,
odaszorongtak az alsó rács mellé. Ő egyedül ült a karzaton, a rács
mellett, egy széken.

De mi ez, mondta ekkor magában kimondhatatlan aggodalommal, de hát mi
történt? Miért nem szól senki hozzá és miért nem mondják meg neki, hová
bujt az a szörnyeteg? Talán a pincébe bujt, vagy az oszlopok közé. Vagy
itt, a karzat alatt van, vagy felmászott ide és most az ő asztala alatt
terpeszkedik – és azért nézik őt ugy? Jaj, vagy talán felkuszott őreá és
most az ő arcán fekszik és az ő szemeiből fecskendezi ki rettentő
pillantását…? Nem, nem, nem.

Nem, nem, meg kell nyugtatni őket, mert szörnyü, szörnyü dolog
történhetik. Miért nem jönnek azok közelebb? De hát mi történt, az
istenért? Felemelte a kezét és halálosan meghökkent ettől a mozdulattól:
nem emlékezett rá, hogy ő fel akarta emelni a kezét – a keze magától
emelkedett fel az asztalról. És érezte, hogy most több ilyen mozdulat
következik majd – feláll, járni fog, vagy nekimegy valaminek, vagy
beszélni fog, egy perc mulva, vagy mindjárt – és mindezt ő nem akarja és
mégis meg fog történni. Talán mégis álmodok, villant át rajta egy
pillanatra a hiu és vacogó remény. De már nem hitte.

Gyorsan, gyorsan, nógatta magát ugyanakkor. Gyorsan, gyorsan, beszélni,
cselekedni, hogy lássák, ébren vagyok. Most görcsösen erőlködött, hogy
miről beszéljen. Valami általános téma kellene, amit mindenki megért:
amiből mindenki rögtön látja, hogy minden rendben van és hogy neki semmi
titkolni valója nincs.

– Uraim, – mondta hangosan, – a szociálizmus vezet minket a liberálizmus
felé. Éljen Vázsonyi!

Mialatt ezt mondta, belül kinosan s rémülten tolakodott fel a kérdés:
hogy kerültem én ide és most mit csináltam? Mi történt? De nem jutott
eszébe, hogy mi történt. Annyi azonban bizonyos volt, hogy most már
folytatni kell, ha elkezdte.

– A szociálizmus, uraim, az egyetlen megoldás uraim…

Hadonászott, egyszerre, mintha villámcsapás érte volna, eszébe jutott.

– Uraim! – orditott bele a gomolyagba. – Uraim! Az emberszeretet! Miért
nem szeretik egymást az emberek? Uraim! Én szeretem az emberiséget! Én
szeretem… Uj élet… Uraim… Emberiség… Uj élet… Egy-kettő-három… És uj
élet fakad… Ó, szeretni, szeretni kell az emberiséget… ó, végtelenül
szeretni kell az emberiséget!!… Édes, jó emberiség!…

Örvény gomolygott, az oszlopok ferdén és keményen merevedtek meg.
Kitárta karjait és ugy maradt: az emberszeretet fenséges gondolata
töltötte be egészen, mint Krisztust a hegyen. Csak a szivében
nyöszörgött és szükölt még egy riadt kis gyerek és menekülni próbált, ki
innen, ki ebből a rettenetes kávéházból, – valahol az asztalok és székek
között, kuszva, négykézláb, hogy senki ne lássa, eltakart szemekkel, ki
a boldog, napfényes szabadba és futni, futni… Ki innen, e gyülöletes és
gonosz és részvétlen arcok közül, ki ebből a szörnyü kávéházból, ahol
rögtön minden összeomlik és valami büzös feketeség marad csak… ki innen,
menekülni a kötelek elől, amik mindjárt kezére csavarodnak és
hátracsavarják karjait… ki innen, ahol mindjárt betömik száját és egy
sötét oduba dobják, hol bőr van a falakon, melyeknek acsarkodva s vért
hányva dühében dobja majd neki megkötözött testét, hogy harapja és marja
a falakat… hogy füleit letépje és felszakitsa száját… hogy belemarkoljon
agyába s összerázza, – agyába, mely elárulta s elhagyta őt… s mely
megdermedett az iszonyattól…

Nyögve és tántorogva állt fel – már késő volt. Két kéksapkás ember
közeledett. Az egyik melléje lépett.

– Mit akarnak? – kérdezte és halálos fehérség öntötte el.

– Jőjjön velünk.

– Hová? – kérdezte. A hangja kongva verődött neki fülének. – Nem megyek.
Ne nyuljon hozzám. Agyonverem.

– Jőjjön, mert megkötöztetem.

– Nem, nem, – szükölt magában az őrült – valamit tenni kell… csak ne
kötözzenek meg… csak ne kelljen verekednem… Csak mehetnék igy,
nyugodtan… Csak ezt, legalább… Csak mondana valamit, hogy mehessek…
nyugodtan… Csapna be… Mondaná, hogy csak sétálni visz… hogy ne kelljen
verekednem… ha már oda visznek…

Halványan elmosolyodott.

– De csak sétálni megyünk? mondta mosolyogva.

– Igen, – lepődött meg a mentő, hogy kisegitették. – Csak sétálni. Majd
kocsiba ülünk.

És nyugodtan, békésen vonultak el az összecsődült tömeg sorfala közt.




BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL.

A hajó, kissé ferdén oldalt fordulva, egy hegy oldalában fekszik, ugy
ahogy megérkezett. Jobb oldala, a visszahajtott kéményekkel, nekidőlt a
hegynek, fedélzetéről ledőltek a padok. Esteledző, zöldes derengés árad
szerte. A parancsnoki hid közelében, az egész felső fedélzeten, egyetlen
ember maradt csak, a parancsnok. Kék ruhájánál fogva beleakadt a
korlátba és most előretámasztott testtel kifelé mered, arca kevéssé
lehajtva, mintha a talajt kémlelné. Nyitott, kék szemei előrenéznek, a
derengésbe. Dombos, sárgásbarna sikság terül el előtte, a láthatár
szélén szakgasztott, fanatisztikus hegyek violáznak, a középső hegy
ormáról kavargó tajték-örvény kigyózik a zöld magosságba, pöfögve löki
ki magából a tajtékot. Jobbra olivzöld korall-erdő sötétlik a sziklák
alatt, alatta nyugalmas, ezüstös lap: a higanytó. Az a lejtő, ahol a
hajó megállt, szelid eséssel egy sötét meder felé lapul el, abból már
semmi se látszik, csak néha villan fel benne valami cikázó, vörös fény.
A parancsnok tekintete mintha e mélység felé furódott volna, mintha az
utat keresné, melyen haladniok kell, tovább, ha itt se nyugodott meg
végleg ama sebzett óriás, akit az ő kezére biztak. Jobbkeze könnyedén
pihen egyik zsebében, mintha távcső után kotorászna.

Háta mögött az ötödik kémény tetejéből hosszu, tarajos kigyó mászik
kifelé és lomhán végignyul a kürtő falán. A villódzó vizben cikáznak a
halak és meduzák: bizonytalan körvonalu tömegek gombolyognak távolabb,
szétnyulnak összehuzódnak, buta fejjel nekilódulnak a viznek és feketén
tünnek el valahol, valami biborló sötétségbe. A hajó rengő
spongya-hegynek farolt neki és ebből a spongyából ezer meg ezer halvány
fényesség szökött ki, apró, kék lángocskák, a sötétség beálltával ezek
mind fényesebbek lesznek, mint a csillagok. Mindez örökös némaságban.

Egy tátogó félszeguszó nekilódul az ablakoknak, megáll és kerek szemei
kidüllednek. Egy csomó férfi áll az ablakok közé gyömöszölve, szájukat
az ablakra tapasztják. Néhány katona közöttük, uniformisban. Az alsó
fedélzeten is, egy sarokban, csomóba állnak a férfiak: szorosan, egymás
mellett, mintha valamin tanácskoznának. De mozdulatlanok és némák. Néha
meggondoltan, lágyan egy-egy kar emelkedik, amint a meduza átszeli a
szoba zöldjét. Többen átölelik egymást. A norvég iró egy csoport fölött
lebeg, fejét befurta a tető sarkába, arcán kérlelhetetlen szigor és
határozottság. Szemeit keményen lehunyta. Egy matróz fejére támaszkodik.

Keresztbefont karokkal egy elegáns, szakállas férfi mosolyog: fogai
kilátszanak. Ajkán még ott vannak szinte a szavak: »Uraim, ne
tolakodjunk. Engedjék az asszonyokat, az asszonyok mehetnek!« Más
arcokon vad düh és tajték. Egy-egy buborék tolakszik néha még a sápadt
ajkak közzé, kigömbölyödik és száll. Aztán csönd. A halak némán tátognak
s kigyóznak a szobákon keresztül.

Éjfélben elsötétül a sárga fény s valami vöröses sugárzás ködlik fel ama
mélységből. Ezek a világitó algák. Az öt néma kémény hosszában egy-egy
vörös csik vibrál végig, a koráll-erdő sötéten vörösödik el most a
higanytó is és vöröslő alakok mászkálnak a partján. A parancsnok
jobbkeze még mindig zsebében, balja kissé lejebb csuszott a kormánykerék
küllői között. Szemeiben két vörös pont gyuladt ki.

Éjfélben muzsikaszó hallszik s a libegve alvó halak összerándulnak.
Harmadik éjszakája már, hogy a viz idehozta ezt a zenét: mindig
gyengébben hangzik, de még kivehető a lágy dallam, egy keringő
melódiája. Hegedü és zongora kavarta össze a hangok olaját, uszik a
vizek felett s idáig szivárog. Messze fönt a magasban, a zöld harang
felett, uszik egy hajó, uszik és távolodik és huzza maga után a
hang-uszályt. A hang nekilibben az ablaknak és besiklik, a fedélzet alá.
Egy halk hullám verődik a fülekbe s a nyelvek alá tolakszik hogy
felemelje a nyelveket. De némák maradnak.

És a hullám beszél, s fültől-fülig szalad.

Sorrento… Sorrento…

Halljátok, néma férfiak… Sorrento felé megyünk a kék levegőben,
Sorrentóban virulnak a narancsok. Nincs semmi veszély… a bárkák szeliden
siklottak el az örvény mögött és az asszonyok hamar magukhoz tértek.

Sorrento… Sorrento…

Egy kicsit megijedtünk, mikor a vészharang kivert csipkés ágyunkból s
fehér ingecskékben szaladgáltunk a félrebillent fedélzeten… Egy kicsit
megijedtünk, mert éjszaka volt és sós a vizszag… és nedves lett a
cipőcske…

Sorrento… Sorrento…

Egy kicsit megijedtünk és szepegtünk is… De ti nem sokáig hagytatok
szepegni, ti kedves, néma férfiak… ó, mi mindenkor megbiztunk a ti nemes
szivetekben… »Az asszonyok a mentőcsónakba!« hangzott a parancsnok szava
és maradtatok, mosolyogva, a hajón és némán néztetek utánunk és
mosolyogtatok, amint lassan tünt el a lámpasor, egyik a másik után…
Részeg és mámoros mosoly ült néma ajkatokon… bizonyosan tetszettünk
nektek ingecskékben, a borzongó hajnali levegőben… Ugy-e, szépek
voltunk?…

Sorrento… Sorrento…

Csak egy pillanatig voltunk megijedve… Csak egy pillanatig hittük, ó
nemes és néma férfiak, hogy most aztán nem használ a csipkés ingecske és
puderes arcocska… hogy most aztán kiderül, milyen rongy és szemét
gyámoltalan kis mosolyunk és ravasz kis harisnyánk és ravasz kis
szerelmünk, a ti végtelen szerelmetekhez képest… hogy most aztán
kiderül, hogy nektek kell élni, az erőseknek és igazaknak és mélyeknek…
s hogy most aztán nincs bók és gyöngédség és ugy löktök vissza a vizbe
minket, mint a haszontalan és sivalkodó kis macskákat… Mert mi igy
tennénk veletek, ha erősebbek volnánk… és igy teszünk veletek ott, ahol
erősebbek vagyunk, titokban… Csak egy pillanatig voltunk megjedve…

Sorrento… Sorrento…

Aztán jött a vezényszó: »Asszonyok a mentőcsónakba!« s mi hanyathomlok
szaladtunk… Ó, mi mindig biztunk a ti lovagiaságotokban, néma férfiak…
hiszen tudjuk, hogy ti még emlékeztek a tizennyolcadik századra, amire
mi már alig emlékszünk… és mi ismerjük a ti csinos szonettjeiteket és mi
mosolyogva fogadjuk el helyét, ha felálltok a kocsiban, hogy
leülhessünk… Azt egy percig nem hittük, hogy az élet kocsijából is
kiszálltok, hogy mi leülhessünk… hogy eddig terjed…

Sorrento… Sorrento…

Ó, köszönjük a gáláns ajándékot, néma férfiak… Oly szép az élet! Most
megyünk Sorrentóba, ahol narancsfák virulnak és szenvedélyes olasz fiuk…
Oly szép az élet… De mi mindig szivesen emlékezni fogunk rátok, néma
férfiak, amiért oly kedvesek voltatok… nem felejtjük el, milyen nemesen
adtátok oda, ami a tiétek volt… és hogy nektek köszönhetjük a forró, kék
életet itt és Sorrento narancsfáit és a szép olasz fiukat… Messieurs!
Uraink! Néma férfiak! Egy könyet ejtünk el értetek szép szemeinkből:
ugy-e, örültök ennek? Odalent, a mélyen… De milyen mélyen lehettek most…
Mi kihajolunk a bárkából és keresünk titeket, a viz alatt… de a vizlap
gáláns és enyelgő és csak ami arcunkat veri vissza… Halljátok?

Sorrento… Sorrento…

Igy imbolyog a hullám egyik férfitól a másikig, s nyelvüket emelgeti, de
ők nem felelnek. Éjfélben fokozódik a vörös fény. A parancsnok feje
figyelmesebben lendül előre s keze görcsösen ráfeszült a kormánykerékre.
Néhány férfi, odalent a hajófenéken mozgolódni kezd: püffedt arccal
emelkednek s libegve szállanak feljebb. A felfelé forditott szemgolyók
rimánkodva keresik a magasságot, karjuk könyörögve nyulik ki. De a
parancsnok kemény tekintete visszainti a nyugtalankodókat: »Maradjatok
csak!«

Maradjatok és bizzatok meg bennem, ki idáig vezényeltem a ti hajótokat,
a néma férfiak hajóját. Azok a tengerek odafönt nagyon könnyüek és
libegők voltak, mi bátran és szótlanul kerestünk szilárdabb talajt a
mélyben. Nem tetszik nektek ez a sürübb elem? Nem tetszik nektek ez az
uj fény s e rejtelmes lények, egy uj élet hirdetői? Itt a mi helyünk, a
mozdulatlan mélységekben s a halálban, melynek felszine alá nem mehetünk
velük, csak némán és egyedül, mi, kik odafönt gondoltunk rá, hogy mi
lehet mögötte, s mit kaphatunk cserébe az ő életükért. Ide csak nélkülök
jöhettünk, csak nélkülök és csak mi s az a muzsika, melynek szavára
nincs mit felelnünk s melynek dallamát itt érthetjük csak meg igazábban,
mint azok, kik szavakat adtak ennek a zenének.

Maradjatok csak.




JÓ VICC.

Havazni kezdett, de csak ugy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg
levegőben. A puhakalapos és őszikabátos fiatalember, aki később a jó
viccet kigondolta egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy
kicsit borzongott és odasimult a szeretőjéhez. Másképp semmi baja se
volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat
beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt
magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb igy, mióta együtt
lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmultak. Vidám volt. A szeretője
rejtélyesen mosolygott: drága és bóditó arca a puderes fátyolon
keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.

– Előbb még sétálunk egyet, jó? – hadarta a fiatalember, aki később a jó
viccet kigondolta. – Lemegyünk a vasuti hidig, aztán egy kerülővel haza,
hozzánk.

És a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta
magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha
szoba feltünt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyujtva, a pamlagon.
Elhallgatott és szorongva gondolt a boldogságára.

Aztán megint hadarni kezdett.

– Látod, erre jártam mindig, itt kerestem lakást, mikor még nem volt
biztos, hogy az enyém leszel egészen… Tudod, buta voltam, még nem voltam
biztos, de azért kerestem lakást… Milyen napok voltak…

És igy hadart tovább a fiatalember, egy negyedórával a jó vicc előtt, a
Külső Vasutihid-utcában, egy kerülővel, félórányira a lakásától, ahová a
szeretőjével tartott.

– De aztán nem vettem itt… Ostoba és kétségbeesett voltam… A tizenkettes
számban itt lakott… Bábolnay… és én féltékeny voltam rád, tudod? Nahát,
szerelmes volt beléd… mindegy, emlékszel. Akkor még nem voltam biztos,
hogy szeretsz… és borzasztó fájdalmakat álltam ki… ó, a nyomorult, hogy
gyülöltem. Milyen rettenetes gyötrelmeket okozott nekem…

És a fiatalember néhány perccel a jó vicc előtt, dacosan megállt a Külső
Vasutihid-utca tizenegyes háza előtt, egy órányira a lakásától, ahova
szeretőjével tartott.

– Hónapokon át, – hadarta kézzel-lábbal, – hónapokon át. Nem volt
nyugtom és nem tudtam dolgozni. Néha félőrülten iderohantam este és a
szomszéd kapu alól lestem a kapujára: az a kényszerképzetem volt, hogy
odajössz hozzá – borzasztó ugy-e? Remegtem, sirtam a félelemtől. A
nyomorult, ostoba. És képzeld, tudta, hogy szenvedek, kinozott, csufolt,
játszott velem. Az utcán gunyosan és messziről nagyokat köszönt nekem.
Néha, mintha véletlenül tenné, nagyot sóhajtott és a nevedet mondta ki…
Majd szándékosan leveleket dugdosott, hirtelen a mellényzsebébe…
»Szegény barátom…« mondta emfatikusan, néha, mikor együtt üldögéltünk.
Ha meglátogattam és egyedül volt, zavarba jött, hirtelen becsukta a
szekrényt, az ágy elé állt… Zavartan hebegett… Azt mondta, hogy:
bocsánat, de… és igy tovább. Aztán kinevetett, mikor látta, hogy sápadok
el. Tudta, hogy görcs áll a szivembe ilyenkor.

A fiatalember föllélegzett, aztán harsogót nevetett.

– Képzeld, igy meggyötört, csupa viccből. De megérdemeltem, milyen
ostoba gyerek voltam. A nyomorult.

És a fiatalember, aki azelőtt olyan ostoba gyerek volt, megállt a
tizenkettes számu ház előtt és hirtelen a szeretőjéhez fordult.
Ránézett.

– Te, – mondta halkan és a szemei furcsán fénylettek, – egy jó viccet
gondoltam ki.

A szeretője is megállt. Egy hosszu percig szótlanul nézték egymást.

– Roppant érdekes lesz, hallod? Megtréfálom Bábolnayt… amiért ugy
megkinzott… visszaadom neki a kölcsönt…

A két ember megint egymásra nézett. A vicces fiatalember arca szokatlan,
nyugtalan szinekben lángolt. Szemeit egészen összehuzta és az ajka
sunyin remegett. A szeretője nyugodt volt, csak egy árnyalattal sápadt
el a puderes fátyol alatt.

– Nagyszerü lesz… ide figyelj… Te most fölmész Bábolnayhoz… egyedül
találod… izgatottan és zavartan beszélni kezdesz… leülsz… Hiszen
szinésznő vagy, meg tudod csinálni… Ő meg lesz lepetve, aztán mindent
megérteni vél… hiszen ismered, elbizakodott és hiu ember… Szóval elkezd
nyugtatni, hogy semmi baj… Aztán… aztán két perc mulva én feljövök…
Becsöngetek… Te felsikoltasz: »Szent isten, ez János…« Én belépek…
rettenetes csönd… Aztán Bábolnay mentegetőzik… erőlködik… produkálja
magát… majd fölényes pózt vesz fel… és akkor mindketten egyszerre az
arcába nevetünk: »Te marha, hiszen együtt beszéltük meg, ne kinlódj« és
karonfogva távozunk… Képzeld…

Hirtelen megállt. A jó vicc után révetegen néztek egymásra. Mindketten
remegtek egy kicsit, de egészen halkan és észrevétlen.

– Nos? – kérdezte a vicces fiatalember és furcsa, torz vonalban
vigyorgott.

A szeretője már közben, mialatt beszélt, befelé nézett, a sötét kapu
aljába. Most se forditotta vissza az arcát. Talán egy pillanatig
állhatott, azután még, hogy a másik abbahagyta a beszédet.

– Jó, – mondta aztán egész röviden. S már el is tünt a kapu alatt.

A vicces fiatalember utánanézett. Még látta, amint a szoknya lila és
habos fodra rálibben az első lépcső márványkockáira… Alatta, a fodrok
alatt még a cipőt is látni lehetett, egyik csücskét, fölötte diszkrét és
álmos homály. S még a sálnak egy röpködő farkincáját is láthatta a
lépcső hajlásában – ez volt az utolsó részlet, ami eltünt. Aztán csak a
kapu volt és egy szük, sötét hasadék, a lépcső bejárata. Esteledett. A
homályos és tátongó udvar hátterében három-négy apró pihe szállingózott…
a hó… Senki se járt odabent. A fiatalember egy percig állhatott a kapu
előtt. Aztán lassan és szükségtelen ösztönnel: ujjhegyen ment föl. Szük
és magas lépcsők vezettek kanyarogva egy különösen épitett zeg-zugos
emelet felé. Régi, százéves házban vannak ilyen emeletek Budán. Be
kellett fordulnia, egy szük nyilt folyosón menni végig. Annak a végében
volt az ajtó. Az ajtó, megint szabadon, nyitott emelkedés fölött: egy
vasrács választotta el a tüzfaltól, melyen tul a budai hegyekre nyilt
homályos, elfolyó kilátás a téli boruban. Halvány réztáblán csillogott a
»Bábolnay« név.

A fiatalember megállt. Lábujjhegyen állt, fülelt. Egy fél perc telt el.
A homály bejött már a rács mögé és a folyosóba furódott.

Aztán lassan, óvatosan nyomta meg a gombot. Egészen könnyü, pici nyomás
volt: zengzetes, de csak pillanatig tartó csöngetés harsant az előszoba
öbléből.

Kettőt köhintett, aprókat. Egyik lábáról a másikra állt. Az arcán egy
széles árok félszeg és ravasz mosolyra készülődött, ugy, ahogy majd be
fog lépni. Várt.

Megint köhögött. Aztán fölemelte a kezét és erősebben nyomta meg a
gombot. Hosszu, fájdalmas sikoltás volt most a csengő szava: hirtelen
halt el, csend lett.

Egy perc telt el.

És a homályban akkor lassan, egészen észrevétlen hajlott el az ajkak
széles vonala és aki most hajolt volna arcához: egy szétesett és
érthetetlen lyukat lát riasztó és csunya vigyorgáshoz hasonlót: hullák
arcán látott ilyet, akiket egyetlen és váratlan pillanatban ütött meg a
Halál rémülete.

Aztán halkan és nesztelenül feküdt rá az ajtóra. Előbb a felső testével
dőlt rá és a kezei tenyérrel kifelé rátapadtak az alsó táblára. A hó
erősebben kezdett esni: hideg szél ütött be a rács fölött.
Keresztülszaladt a gallérján és befutott a mellénye mögé. Hallotta,
amint a csatornán zugva, bugva didergett keresztül.

És ott dögölt meg az ajtó előtt.




AZ ÜTKÖZET.

Most a hegyekbe visz fel az ördög. Esteledik… már véres az ég. Van-e
itten ennek mellettem egy korty a kulacsában? Kérnék tőle, ha olyan
rettentő csunya szemei nem volnának. Valami földmivelő lehet, vagy
kubikos. Nem, mégse szólok hozzá: nem, mikor az imént kértem, igazitsa
meg a szijjam rámmordult és foghagymát lehelt felém… Meg kellett volna
kötni ezt a szijjat, reggel belémvágott… véres a vállam, azt hiszem…

(«_Kettős sorok – balra át!!… Jobbra kanya–rodj!!_»)

Ne káromkodj má’ testvér, az isten áldjon meg, dögölj meg, ne káromkodj.
Az a keserves isten, az a keserves, majd ezt a napot is megelégeli,
testvér. Majd átmegyünk a hegyen… aztán majd fujnak… ugy-e, fujnak…
aztán majd dögölhetünk… aztán majd leszedhetem ezt a véres szijjat és
megdögölhetek én is, veled együtt, testvér. Ha még két órát megyünk,
akkor ugy is jó lesz azért… akkor nem birom tovább, milyen jó az, hogy
akkor ugyse birom tovább. Akkor szépen megállok, lefekszem…

(«_Század – lépést – válts!!… Balra kanya–rodj!!_»)

… akkor szépen megállok majd… de pont két óra mulva… nyugodtan lefekszem
majd a fübe… a lábam kinyujtom… a fejem ráteszem a bornyura… és
elalszom… és akkor rugnak majd… és belém lőnek… és milyen jó lesz akkor…
hogy akkor már lőhetnek, élessel… ugy-e, kubikos pajtás, mert aki ugy
elaludt, az már nem katona többé… ugy-e, testvér, aki meghalt, az má’
nem katona… Ugy-e, testvér… Te drága, csak olyan förtelmes ne volnál… és
ne büzlenél ugy, testvér… katonatestvér…

(«_Harmadik század – állj!!… Brigád in–dulj!!…_»)

Indulok már, kapitány ur, hogyne indulnék… Nem látunk mi már németet ma,
azt tudom. Megyünk a németbe… bele ám, a keserves nyavalyába. Itt a
hegyek előtt rajvonalba kellene fejlődni, ha az őrszemek láttak volna
valamit… De azok nem láttak semmit. Nieder! Le a földre, a földre!

(«_Négyes sorok – jobbra át!… Század lépést – válts!!_»)

De csunya arcot vág az én kubikos barátom… Hazagondol. Valami falura,
ahol most esteledik… az öregek pipáznak a házuk előtt… ó, szép lehet.

  («_A monori kikötőben van egy öreg hajó,_
  _Annak is a közelében egy fehér lobogó,_
  _Fujja a szél, fujja,_
  _Hazafelé fujja,_
  _Harminckettes öregbakák mennek szabadságra._»)

Talán velük kellene énekelni… nem érezném annyira… Hallod-e, kubikus
barátom, én is hazagondolok. Most gyulnak fel az ivlámpák a körutakon… A
kávéházak előtt kéksávos redőnyök… most olvassák az estilapokat és
várják a hireket. Néhány lüszterkabátos fiatalember ül a terrászon,
cigarettáznak. Az utolsó táviratokról beszélnek… Csapataink Oderberg-ig
nyomultak előre. Holnapra ütközet várható… a Vág völgyében négyszáz
ember esett el… a katonák…

(«_Szakasz vi–gyázz!!… Kettős rendek – jobbra – nézz!!…_»)

Lent a korzón sétál az egyetemi ifjuság. Selyemköpenyes nők… nagy
kalapok, napernyők. Mióta is nem sétáltam már? Milyen furcsa… azok
jönnek-mennek… megállnak… benéznek egy utcába… meggondolják magukat,
befordulnak. Egy kirakat megtetszik… egy virág… a parkban… megállnak
előtte és nézik… Jó volna hátrafordulni most és megnézni mögöttem az
eget. De nem szabad. Nem szabad megfordulni. Balra nézz.

(«_Vi–gyázz!! Kettős rendek – balra át!!_»)

Hát aztán, kubikus testvér, ez igy van. Mert ők ugy-e sétálnak,
jönnek-mennek, selyemköpenyük suhog a szélben. Tudod-e, miért sétálhat a
cudar cibil? Te bizony nem nagyon tudod, ugy látom a képeden. Hát én
majd megmagyarázom neked. Azért sétálhat, mert mi itt vagyunk helyette
és vigyázunk rá, nehogy baja essék. Tudod-e, kubikos testvér, mi az,
hogy: társadalom? A társadalom azok a lüszterkabátosok, meg a
selyemköpenyesek. Azokat fenyegette meg a német – megijedtek. Ideküldtek
minket, hogy ne engedjük, mert ők sétálni akarnak és cigarettázni a
kávéházakban. Hát mi nem engedjük, ugy-e testvér, dögölj meg. Dögölj
meg, testvér, ugy-e, mi eléjük álltunk: ide üss, német, ha mersz. Éppen
mi: mi ketten, te meg én, kubikos. Mi ketten. A társadalom félt és szája
begörbült ijedtében, – jaj, piszkos német, még mellbevág, összetépi a
lüszterkabátot, két, ijedt tenyerét kinyujtotta hát és téged, kubikos
testvér, meg engem maga elé állitott, páncélnak: – ezeket verd, német,
ne engem. Mi vigyázunk most rá, ugy-e, hős katonák. Mi nem fordulunk
meg, ugy-e, testvér, megyünk előre, a hazánkért, – meg ne fordulj,
kubikos, mert hátbavág a káplár. De jó vitéznek lenni, hősnek lenni,
kubikos testvér. Igazi csoda, hogy ezt megengedték nekünk. Ők, a kis
szerények… ők, a szelidek… ők, átengedték nekünk a dicsőséget… a hősi
halált… milyen szerények voltak… Mi védjük a nőket, testvér, meg az
anyákat… ide lőjj német, ha mersz… Mi védjük az ők feleségét… mi védjük
most más feleségét… más feleségét, a muskátlis ablakok közt, alkonyodó
szobákban.

(«_Harmadik század állj!!… Század rajvonalba fej–lődj!!_»)

Az én vállamat épen ugy szoritja, mint a tiédet, és még hozzá az enyém
véres. Itt, ezen a helyen, ahol a szijj csuszik. Egy-kettő,… egy-kettő…
egyet csuszik föl… egyet le… egyet föl… egyet le… ott, ahol véres. Ne
káromkodj… nem birom ki… inkább a halált…

(«_Első raj állj!! Föld–re!_»)

Ott az erdő mögött esik, emitt meg süt még a nap. Szivárvány lehet most,
valahol a hátunk mögött… de jó volna megfordulni, hadd látnám a
szivárványt. Egyszer még jó volna szivárványt látni… csak egyszer… Szép,
piros szivárvány… elmulik, testvér és mi nem látjuk soha többé… Szép,
haszontalan szivárvány, halavány… De a katonának nem szabad azt nézni,
testvér. Nem való az semmire, testvér. Jön a német.

(«_Irány – jobbra a hegy! Fegyver – láb–hoz!!_»)

Jeleznek valamit?… Mi az ott, odaát? Az őrszemek láttak valamit. Elől
már szétfejlődtünk… az erdő mögött lehet valami… Ne nyugtalankodj,
testvér, ne duzzogj, mint a feldühödött kutyák… majd meglátjuk, mi vár
ránk…

(«_Távolság – ezer! Cél – előre!!_»)

Riadsz-e, testvér, ijedsz-e? Ugylátszik, mégis megütközünk ma. No, hős
katona, mit nézel olyan ostobán? No, hős katona, katona testvér? Itt
maradunk, tudod-e? Tudod-e már, miért maradunk itt, testvér? Ugy látom,
pajtás, félsz egy kicsit! Már nem énekeled, hogy a »monori kikötőben«.
No, mért nem énekelsz a szép hajóról, testvér, a monori kikötőben? Egy
golyó fültövön talál, testvér… és akkor nem menetelünk már… jó lesz-e,
kubikos… Jó lesz-e nekünk? Együtt esünk el, ugy-e,… iderogysz majd
mellém… a borju fejemre csuszik… itt hörgöd majd arcomba a vért… és két
homokos karod nyakamba esik… és átölelsz majd, mint azt a férfit az az
asszony… a más felesége… akit mi védünk, hős katonák… Nem mennél előre,
az első sorokba, kubikos testvér. Dögölj meg. Hogy téged találna elébb.
Hogy öklével belevágna abba a szép szájadba… és betörné a sárga, ostoba
fogaid… ostoba… te ostoba barom… te állat… hogy törtetsz előre… hogy
törtetsz… mint a barom… te hős katona…

(«_Távolság – ötszáz!!!… Harmadik század – balra át! Rohamlépés –
in–dullj!!_»)

Bal… jobb… bal… jobb… hehe, he. Lóg a nyelved kubikos? Hát csak rohanj,
te szép katona… hehe… rohanunk, mi? Hajrá! Be vigan futunk… Mögöttünk
leroskad az ég… Előttünk vérzik az erdő… Fuss, kubikos, fuss… Fussunk
versenyt kubikos… No, ki lesz ott elébb?… Várnak ránk… szép asszony vár
ránk, ugy-e,… hogy ugy futunk… Vár ám, a puskatus, a hátad megett… Nem
állanál meg egy percre… hallod-e, mondani akarok valamit…

(«_Rohamlépés – indulj!! Balra tarts!! Jobbra kanyarodj!!! Fegyver
suly–ba!_»)

Hahó! Hallod-e!… Csak azt akarom mondani… mielőtt összeesek… csak azt
akarom mondani… hogy most harangoznak a falutokban… Templomból jönnek a
lányok… Meg ezt: mielőtt összeesek…

(«_Század lé–pés!!… Vi–gyázz!!_»)

Meg ezt: hogy el ne felejtsem… hogy lássam még utoljára… Most asszonyok
jönnek a partra… a tenger tajtékzik… a fürdőkabinok vöröslenek a
fényben… Hallod-e, kubikus? A távoltengerek partjain… most asszonyok
fürdenek… fátyolruhájuk testükre tapad… kijönnek a partra és a homokba
vigigfeküsznek… Láttál-e már ilyet? Vörös fürdőruhák… karjuk a fejük
alatt… és egy férfi közeledik… egy cibil… rájuk mosolyog… megáll…

– («_Raj – menetlé–pés! Tömö–rülj!!_»)

Most… mig itt mi rohanunk… mig itt mi összeesünk… most yachtok futnak a
tengeren… tudd meg hát, te barom. A tenger ringatja a yachtot… A
fedélzeten kosárszékben feküsznek angol leányok, szőke fejek.
Flanellruhás urak szivaroznak… bent, a kajütből lágy muzsika szól…
Halkan beszélnek, a part elhomályosodik… édes bort hordanak körül…

(«_Raj – térdre!! Fegyver – kész!!_»)

Tudd meg hát, te barom és dögölj meg. Most hangversenytermekben illatos
asszonyok ülnek… sötét férfiszemek merengnek a pódium felé… Fájó hegedük
sirnak. Solo… Még egyszer… még egyszer… még egyszer… akarom látni…

(«_Raj – fel! Irány – a domb! Indulj!!_»)

Most szomorufüzek borulnak a part márványpadjaira… Nehéz virágok omlanak
össze… Két árnyék csókolózik… Még egyszer, akarom… Most csendes és
hallgatag erdőkben kigyózó ösvény fut a tó felé és a tavon kigyózó
fényfoltok bujdokolnak… És zene árad, messziről… és szivek áradnak tul a
gyönyörtől… és lombok permeteznek a mély, meleg vizek fölé… és gőz árad
az égbe… és most néma szobákban emberek ülnek, fejüket kezükbe temetve
és sirnak… sirnak szabadon és boldogan… ó, élet gyönyörüsége… ó,
gyötrelem gyönyöre, ó, szabadság és gondolat mámora… és szabad levegő…

(«_Század – balra át!! Sza–kassz! Rajvonal – jobbra zár–kózz!!_»)

(«_Öt ember ebből a szakaszból – hozzám!! Ez a sárga ló – hé! hallod?!
Mars!_»)

Hát igazán, hadnagy ur? Kezdődik?… – No, kubikos… most jön a tánc. Majd
vigyázz, rám ne ess, kubikos. Dögölj meg… lóg-e a nyelved?… Észre ne
vegye a hadnagy ur, hallod. – Megyek már, hadnagy ur… Nagyságos hadnagy
ur… Szép hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… Szép hadnagy ur… Hát akkor
most már nem bánom, hadnagy ur. Érti-e? Nem bánom. Itt, a kubikos
mellett… itt fordulok fel… itt akarta az isten… az a keserves isten az
égben, aki idetett engem. Csak bele az ágyuba, hadnagy ur… dübörög már
csak bele, mi kettőnket… engem, meg a kubikost…

(«_Roham!!… Ötszáz méter – egyenes!! Mars!!… Második raj – le!! Első
raj!!… térdre!!… Előre!!… Előre!!… Kutyák!!… Előre!!…_»)

Félsz?! Te kutya, te barom. Te büdös paraszt! Te félsz? Hát idenézz… én
is csak olyan sár vagyok, mint te… idenézz, én nem félek! A cudar isten
nem engedi féljek! Hős katona, te komisz paraszt! Itt döglünk meg, –
hadd éljen a cudar, a cibil! Hajrá! Hajrá! Ordits, paraszt!

(«_Öt ember – oda, a dombra!!… Fel!… Fel!… Nem mentek?!… Káplár, lelőni,
aki nem megy!… Fegyver – kész!…_»)

Hajrá! hajrá! Megyek, káplár ur… ne hátulról, csak hátulról ne… brrr,
azt nem szeretem… Vacogsz, te kutya… te kutya fogaim… vacogtok… Ember…
emberméltóság… éljen a társadalom!

(«_Első raj – le!… Állj!… Álljatok meg!… Le… a földre!… Takarás!!…
Takarás mögé!… Jobbra tarts!!…_»)

Most… most, hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… itt… itt… Hadnagy ur,
isten vele… Hadnagy ur… isten vele, szép hadnagy ur… látja-e… ott… most
látom ám… most ölelik a szeretőmet… egy sima ficsur… homályos szobába… a
függönyöket behuzták… és muzsikát duruzsol a fülébe… a szeretőmet, a
ringyót… a gyáva cibil… a rongy… Pajtás… töltényt.

(«_Tüz!… Tüz!…_»)

Pajtás… töltényt… az enyém elfogyott… Hadnagy ur… áldja isten… maga
megmenekül… menjen haza… és ölelje meg a szeretőmet… a magáé… magának
adom… Pajtás… töltényt…

(«_Tüz!… Tüz!… Tüz!…_»)




TARTALOM.

  Az uj élet  3
  Ballada a néma férfiakról  13
  Jó vicc  18
  Az ütközet  23


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

26 |Föld–re!« |Föld–re!»

26 |láb–hoz!! |láb–hoz!!»

27 |(Század |(«Század

30 |Tüz!… |(«Tüz!…]


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BALLADA A NÉMA
FÉRFIAKRÓL ***

Updated editions will replace the previous one--the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
United States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
  most other parts of the world at no cost and with almost no
  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
  United States, you will have to check the laws of the country where
  you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg-tm website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
provided that:

* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
  within 60 days following each date on which you prepare (or are
  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
  Literary Archive Foundation."

* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
  License. You must require such a user to return or destroy all
  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
  works.

* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
  receipt of the work.

* You comply with all other terms of this agreement for free
  distribution of Project Gutenberg-tm works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
www.gutenberg.org

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation's website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
widespread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
state visit www.gutenberg.org/donate

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org

This website includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
